A magyar válogatott a majdnem olasz, majdnem focistákból álló San Marino feltrancsírozása után ide- genben legyőzte a ven- dettára készülő finneket is, amivel jó úton halad a rég várt siker felé, ez azonban korántsem az EB részvétel.

Elemzés a túloldalon.

Csapatunk két mérkőzésen hat pontot szerzett, ami akkor is szép teljesítmény, ha ebből az egyik, körülményektől függetlenül mindig a kötelező győzelmek kategóriájába tartozik, nagyjából egész Európának. A San Marino elleni sikerből túl sok következtetést nem lehetett levonni, épp ezért boncolgatjuk egy füst alatt a kettőt. A nyolc rúgott gól azért mindenképpen magáért beszél, ennyit a németek vagy a hollandok sem szoktak rúgni, még egy hatodik kalapos ellenfélnek sem. Ebből adódott az a furcsa helyzet, hogy a miniállam elleni meccsünk sokkal nagyobb nemzetközi visszhangot kapott, mint a Helsinkiben aratott győzelmünk, hiszen itt csak két azonos erősségű csapat közül az egyik kikapott, ez pedig különösebben senkit nem érdekel.

Úgy tűnik, Király végleg stabilizálta helyét a kapuban, ami a pillanatnyi formát és a klubcsapatbeli játéklehetőséget tekintve mindenképpen indokolt. Babos valószínűleg már nem kerül a tűz közelébe, Köteles ott sem volt igazán, a Szűcsöt emlegetőket pedig annak ellenére nem tudjuk komolyan venni, hogy hosszú évek óta megbízható teljesítményt nyújt, emlékezetesebb hullámvölgyek nélkül. Kíváncsian várjuk, Fülöpöt elviszi-e a City, mindenesetre számára a játéklehetőség lenne a legfontosabb, ugyanis mire Király fölött eljár az idő, már ott fognak kopogtatni a fiatalok, három-négy alakalmasnak tűnő jelölt már most látszik. Hiába, ezzel a poszttal sosem voltunk bajban.

A védelem San Marino elleni teljesítményéből bátor dolog lenne messzemenő következtetéseket levonni, és ez így is van jól. Róluk csak akkor kellene beszélni, ha valami balul sül el, de szerencsére nem így történt. A legveszélyesebb helyzet rögtön az első támadásukból alakult ki, ezzel le is tudták. Ez a meccs ragyogó lehetőséget kínált a 4-2-3-1-től való elszakadásra. A középpályán a szűrőkre nem sok felelősség hárult, így különösebb kockázat nélkül lehetett kísérletezni. Teljesült Dzsudzsák Balázs óhaja, Rudolf és Szalai is kezdőként kapott lehetőséget.

A legnagyobb veszélyt maga Dzsudzsák jelentette, aki szinte minden gólban benne volt. Három az ő beadásából született, majd szétlőtte a bal felsőt, sőt a tizenegyest kiharcoló Laczkó is az ő labdájával indult meg. Mégsem ő lett a főszereplő, hanem a hármat szerző Szalai Ádám, aki gyakorlatilag egy hónap alatt lett Európa-szerte ismert játékos, értéke pedig hétről hétre nő. A Mainz kétségkívül jó üzletet csinált, amikor röhejes félmillió euróért elhozta Madridból. Ez még egy magyar játékosért sem számít soknak, és meglepődnénk, ha nem keresnék meg ennek legalább a tízszeresét rajta.

Magyarország - San Marino 8-0

Korábban írtam már arról, hogy a legnagyobb bajunk az, hogy nincs egy olyan csatárunk, aki jól beleillik a 4-2-3-1-be: ha kell, egyedül kialakítja a helyzetet, ha kell akkor pedig középen megverekszik a beívelt labdákért. Torghellétől még annyit sem vártam, amit néha produkált, de nem tolongtak a gólvágók, akik kiszorították volna. Néhány éve azt reméltem, hogy Németh és Szalai hosszú évekre megoldhatja csatárgondjainak. Sajnos előbbi még messze van ettől, de Szalai Ádám megérkezett! Látszik, hogy minden mozdulatában benne van a gólveszély, ráadásul magas, erős, fejjel is veszélyes. Rudolf is jó formában van, így külön öröm, hogy a nyolc gólból ötöt a valódi csatárok szereztek, szakítva a korábbi évek menetrendjével, amikor azt reméltük, hogy a Huszti-Hajnal-Dárdai-Gera féle középpályáról valaki csak talál egyet.

A bemelegítés után térjünk a lényegre! Ha szétnézünk Európa térképén, két dologban biztosak lehetünk: a lengyelek baromira szeretnek bennünket, a finnek meg a rokonaink, így ezeken a helyeken valószínűleg ajtót nyitnának, ha az alaposan eltévedt texasi láncfűrészes üldözne bennünket. Persze csak ha jól látható helyre tűznénk ki a darutollat, különben miről ismernének meg. Igaz ez talán úgy is, hogy a finnek 13 éve meg vannak sértődve ránk. Olyasmi ez, mint amit Mezey György érez a teljes univerzum iránt '86 óta. Akkor a mindent eldöntő utolsó fordulóban egy hosszabbításban esett öngól alakította ki az 1-1-es végeredményt. Ezzel pedig elbukták a pótselejtezőt. Tulajdonképpen hálásnak kellene lenniük, mert Molianen szerencsétlen mozdulatával minket lökött a világsztárokkal felálló Jugoszlávok elé, akik olyan mészárlást rendeztek, hogy ahhoz képest a muhi csata teadélután volt.

Ez vért kíván: Finnország - Magyarország 1-1 (1997)

Nem tudom, a mostni sorozat időbeosztásakor szerepet játszott-e, hogy egy nap eltéréssel épp 13 éve volt a legutóbbi találkozónk, de ha én finn futballfejes lennék, egy győzelem után tuti erre hivatkozok; milyen drámai lett volna..., gyönyörű. Szerencsére most nem ezen kell sopánkodnunk, pedig egy perccel a vége előtt még úgy tűnt, a mieink fogják csalódottabban elhagyni a pályát. De nézzük sorban!

Az előző meccset Lipták eltiltás miatt kihagyta, visszatérésével Vanczák maradt ki. A középpályán még nagyobb volt a mozgás. Valószínűsíthető volt, hogy most nem két csatárral lépünk pályára, Szalait azonban érthető módon képtelenség kihagyni, ebből adódna, hogy Rudolf kerül a padra, de mégsem. A szélen kapott lehetőséget, az pedig Koman posztja, így ő hallgatta a pálya szélén a himnuszt. Vadócz került helyette a kezdőbe, aki Elek mellett a másik szűrő volt. Egervári Sándor ezt azzal magyarázta, hogy sokkal stabilabb középpályára van szükség, mint San Marino ellen. Főként Forssell és Jeremenko játéka igazolta, szükség is van az óvatosságra.

Az első félidő kiegyenlített küzdelmet hozott, amiből a küzdelmen van a hangsúly, mert sem szép játék, sem nagy helyzetek nem alakultak ki. A jobb oldalunk mind védekezésben, mind támadásban érezhetően gyengébb volt. Míg a bal szélen Laczkó és Dzsudzsák jól együttműködtek, ez a másik oldalon döcögött. A finn támadások nagyrésze is itt futott  végig. Nálam Vermes nem lenne válogatott, de eddig Eleknek sem lett volna stabil helye. Az egész meccsen nyújtott teljesítménye, és főként az utolsó pillanatban bemutatott Ryan Giggs-i megindulása bizonyítja, hogy valószínűleg pocsék szövetségi kapitány lennék. A második félidőre már Koman is kifutott, és szinte az első megmozdulásával bizonyította, nagy szükség van rá. Remek labdával ugratta ki Szalait, aki az ilyeneket nem rontja el.

Nem sokon múlott, hogy ismét az utolsó percekben veszítsünk pontot vagy pontokat, szerencsére a sors megadta, hogy mindezt a bíróra kenhettük volna, ugyanis elnézett egy leshelyzetet, amivel biztos góltól fosztotta meg a csapatot. Ezután jött a dráma: egy védelmi hibát kihasználva Forssell egyenlített. Ekkor a finnek már percek óta mindent egy lapra feltéve, hat-hét emberrel támadtak. Az igazi dráma azonban csak a rendes játékidő letelte után következett! Már Szalai is belőhette volna a győztes gólt, de fél perccel később, tényleg az utolsó utáni pillanatban jött Elek remek szólója és Dzsudzsák lövése. Nem volt a legjobb szög, de szerencsére volt benne erő és az irány is stimmelt. Stuart Baxter szerint a finn csapat sokkal jobban játszott ellenfelénél és győzelmet érdemelt volna. Kíváncsiak vagyunk, melyik meccset nézte.

Finnország - Magyarország 1-2

A magyar csapat idegenben győzött le egy nála - legalábbis a kalapszám tekintetében - előrébb sorolt ellenfelet, ilyenre pedig nagyon régen volt példa. Ok, pont egy évvel ezelőtt Dániában, de mint tudjuk, az már csak félig volt tétmeccs. Rossz teljesítményt senki nem nyújtott, bár furcsa volt látni, hogy az egyébként legbiztosabb pontnak számító Juhász szürkült bele leginkább a mezőnybe. Gera nincs nagy formában, de még így is fontos láncszem, a Koman, Dzsudzsák, Szalai hármas pedig magyar szemmel egészen elképesztő. Mindannyian nagyon érzik a játékot, gyorsak, gólveszélyesek. Koman olyan bokamozdulatokkal osztogatja a jobbnál jobb labdákat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, jobb napjain Dzsudzsák felfelé lóg ki a PSV-ből, Szalait pedig az Eurosport élő műsorában Kluivert is méltatta. Ők azok, akik komoly nemzetközi karrier előtt állnak, reméljük nem jön közbe semmi. A válogatott szempontjából nem lenne haszontalan, ha nem tizenegy különböző csapatból állna össze a kezdő, hanem néhányan klubszinten is együtt játszanának, az sem lenne baj, ha a legjobbjaink. Nos, Dzsudzsák és Szalai után már érdeklődik a Palermo, Koman pedig már Olaszországban van. Ez persze nem több egy bulvárszagú fejtegetésnél, de ki tudja...

Végezetül nézzük a számokat! A győzelem ellenére nem fogunk elkezdeni az EB részvételről fantáziálni, mert felesleges. Lassan mondjuk, hogy mindenki megértse: nem leszük ott a 2012-es tornán. Valószínűleg a második hely sem lesz meg, de ez sem baj. A magyar csapat feladata, hogy lépésről lépésre feljődjön, ami a harmadik helyet jelentené. Erre már minden esélyünk megvan, és ez sem kis szó. A San Marino elleni eredményeket nem vesszük figyelembe, mert őket mindenki oda-vissza verni fogja. A hollandokkal sem számolunk, mert simán nyerik a csoportot. Valószínűleg nem pontveszteség nélkül, de arra már nem fogadnánk, hogy bárki legyőzi őket. Ebből a szempontból a svéd csapat számít sötét lónak, mert nekik a papírforma szerint meg kell szerezniük a második helyet. Ez bizonyára meg is lesz, de néhány meccsen nagyot fognak harcolni a szempontunkból releváns hármassal. Az itt látható táblázatban tehát a finn, a moldáv és a magyar csapat egymás elleni eredméyeit vesszük figyelembe. Bizonyára lesznek kívülről érkező pontok is, amik árnyalhatják a képet, de az igazán lényeges dolgok egymás között fognak eldőlni. A feladat adott: ezt a csoportot kell megnyerni. Jelenleg így állunk: 

UPDATE: bónuszvideó az Ibolya Csavargyárból!

Hát, momentán még, még nyugat, de már komp jár át Leningrádba.