2010. július 2. Jegyezzük fel ezt a dátumot, mert örökre bekerült a sporttörténelembe. Amikor hetven év múlva dokumentumfilmet készítenek a világbajnokságok történetéről, ez a péntek kétségtelenül szerepelni fog benne. Dél-Afrika ebben a néhány órában szobrokat döntött le és emelt újakat helyettük. Pozitív és negatív hősök születtek, akikről sokáig fogunk még beszélni.

Haladjuk időrendben! Délután a spanyolok mellett legnagyobb favoritnak tartott brazlok találkoztak a közepes teljesítménnyel is magabiztosan lépkedő hollandokkal. A kezdés előtt úgy gondoltam, a hollandok az eddigi legjobb játékukkal fognak előrukkolni, mert végre jön valaki, aki erre kényszeríti őket. Jók lesznek, ennek megfelelően kikapnak, mert a történelem ismétli önmagát, és Hollandia azon elátkozott nemzetek közé tartozik, akik sosem juthatnak fel a csúcsra. Ha nem sikerült van der Sar-nak, Koeman-nak, Bergkampnak, van Basten-nek vagy Cruyff-nak, miért sikerülne van Persie-éknek, elvégre hol van ez a társaság a régi nagy hollan generációkhoz képest. Brazíila pedig szokásához híven a négy között, majd a döntőben találja magát, függetlenül attól, hogy meggyőzték-e a világot ennek jogosságáról.

Nos, az első félidőben minden prekoncepcióm megdőlni látszott, már kezdtem elhinni hogy Dunga csapata mégis rá fog szolgálni egy újabb éremre. Robinho gólja után úgy tűnt, akár az első félidőben eldőlhet. Maicon szokás szerint jó volt, Kaká is magára talált, működött a gépezet. Felmérték ezt a hollandok is, és a második félidőben látványos feltámadást produkáltak. Az egyenlítő gól legfontosabb kérdése, hogy Sneijder teljesítményére tesszük fel vele a koronát, vagy Feipe Melo-t lökjük a pokol kapujába, amit aztán sikeresen át is lépett. Valójában persze mindegy, a Fifa öngólnak látta a torna egyik legjobb kapusának és a Juve védőjének közös szerencsétlenkedését. Sneijder-nek aligha lesznek álmatlan éjszakái emiatt, főként úgy, hogy rövidesen bebiztosította nevét a mérkőzés jegyzőkönyvében. A brazilok előbb megzavarodtak, majd teljesen összeomlottak és csak az ellenfél flegmaságának köszönhették, hogy nem lett nagyobb különbségű vereség belőle. Felipe Melo egy öngóllal és egy piros lappal a tarsolyában vonulhatott az öltözőbe, miután brutálisan megtaposta az egyébként roppant ellenszevesen játszó, és három percenként fetrengő Robbent. Brazília dicstelenül búcsúzott, amiért főként saját magát okolhatja.

A napnak azonban még nem volt vége, sőt ekkor kezdődött csak igazán. Uruguay az egyetlen világbajnok, amely évtizedek óta nem tud beleszólni a vtornák végjátékába. Most sem vették őket igazán komolyan, a csoportot megnyerve sem tudták kinőni a kiscsapat státuszt. Kétségtelen, hogy nincs egyszerre tizenegy sztár a pályán, mint például a spanyoloknál, de a világ tíz legjobb csatára közül kettő náluk játszik, ez pedig mindenképpen óvatosságra intheti az ellenfelelet. Az afrikai csapatok nem tudtak megfelelni az előzetes várakozásoknak, kivéve Ghánát, aki teljesen megérdemelten jutott idáig. Abszolút háromesélyes meccs volt, és mint az ilyeneken általában, sanszos volt egy döntetlen, ami be is jött, de szerencsére nem a Paraguay-Japán féléből. Muslera a Serie A legellentmondásosabb kapusa, aki képes óriási bravúrokkal a hátán vinni a Laziót, amire ebben az évben rá is szorultak, ugyanakkor elképesztő hibái meccseket döntenek el. Az első félidő utolsó pillanataiban utóbbira láthattunk példát. Azért nem volt egy Green-díjas megmozdulás, de Muntari lövését illett volna fogni. Az ilyenekre mondják, ha mellé megy, hogy mit akarsz, te szerencsétlen, el se látsz addig. Így viszont nagy gól és nagy hiba egyszerre. A második félidőben Forlán is letette a névjegyét, jöhetett a ráadás.

A hosszabbíásban úgy tűnt, inkább Ghána akarja elkerülni a tizenegyespárbajt, ami érthető volt, hiszen a dél-amerikaiak hagyományosan jó ítéletvégrehajtónak számítanak. Ehhez a legközelebb a 121. percben kerültek. Egy óriási flipper alakult ki az urugay-i tizenhetoson belül, Suárez kétszer is a gólvonalon hárított, másodszor azonban már kézzel. Tizedmásodpercek alatt természetesen nincs idő hosszas mérlegelésre, de ha a labda megállt volna a levegőben, és időt kérnek, valószínűleg ugyanígy tett volna. A meccs utolsó pillanatában biztos góltól menette meg a csapatát, ilyenkor nincs veszíteni való. A tizenegyespontra Asamoah Gyan tehette le a labdát, aki nem először lőhette volna tovább Ghánát. Az öltözőbe vonuló Suárez azonban még láthatta, ahogy telibe találja a keresztlecet. Gyan úgy érezhette magát mint Robi Baggio 94-ben, Suárez pedig így az eddig legtöbbet tette Uruguay továbbjutásáért, még akkor is, ha büntetőt már nem lőhetett. Lőtt viszont Asamoah Gyan, aki három perccel a Vb legnagyobb drámája után odaállt és magabiztosan értékesítette. Muslera ezután gyorsan előbányászta a jobbik énjét és kettőt megfogva az elődöntőbe röpítette csapatát, oda, ahol utoljára 1962-ben jártak. Az utolsó momentum Abreu pofátlan gólja volt, amivel a továbbjutáson kívül azt is elérte, hogy még egy nevet fognak említeni abban a bizonyos filmben.