A focit legjobban nézni szeretjük. Élőben az igazi, de az olyan magyar, így a tévé elé is gyakran leülünk. Az sem baj, ha aktív résztvevői vagyunk a meccsnek, mert gólt lőni mégiscsak király érzés. Szóba jöhet még a billentyűzet püfölése a FIFA aktuális kiadása előtt ülve (kedvencem a '96, mert abban még nagyfejű gyerekek szaladgáltak, meg a '97, mert volt teremfoci, és minden kapusra csúszás után kiállítottak). Amiről kevesebbet hallunk, azok a könyvek, pedig egészen sok foglalkozik a labdarúgással. Mostantól ezek közül mutatunk be néhányat, amik többnyire beszerezhetőek a könyvesboltokban, kivehetők a könyvtárból, vagy végső esetben kölcsönkérhetők tőlem.
John King kultuszkönyve villámgyorsan bestsellerré vált Angliában. A futballfaktor nyers, vad és erőszakos. Olykor túl nyers, túl vad és túl erőszakos. Egy azonban bizonyos: letehetetlen. Az elbeszélő egy huszonéves londoni fiatalember, aki csak a hétvégéknek él — az alkalmi szexnek, a vizezett sörnek és kedvenc csapatának, a Chelsea-nek. Időnként pedig "kiveri a szart" az aktuális ellenfelekből. Mígnem egyszer a rövidebbet húzza...
"A legjobb könyv, amit a futballról és a kilencvenes évek brit munkásosztályának kultúrájáról olvastam. Vedd meg, kérd kölcsön vagy lopj egyet!" (Arvine Welsh, a Twinspotting szerzője)
"Kőkemény próza. Többet elmond a focihuligánok mentalitásáról, mint az összes szociológia tanulmány együttvéve." (Alan Wooldridge, DailyMail)
Az Index Sör, foci, köcsög Millwall címmel írt kritikát a könyvről, amelyből egy részlet itt is olvasható.
Tom legfontosabb jellemzője - más szinte nincs is neki -, hogy Chelsea-drukker, tetovált klubcímerrel, akinek szinte minden szabad idejét a meccsekre járás és a haverokkal lógás tölti ki. A Chelsea-drukkerek és a riválisok magánháborúiba a kilencvenes évek elején kapcsolódunk be, amikor már mindenki azt hitte, sikerült visszaszorítani a futballhuliganizmust. Az európai foci már túl volt a brüsszeli Heysel-tragédián és a hillsborough-i katasztrófán, megkezdődött a közönség kicserélése az angol stadionokban, a munkásosztály helyett benyomult a most már kizárólag ülőhelyes, kerítések nélküli lelátókra a középosztály. Egyes fanyalgók szerint éppen a pénzesebb szurkolók megjelenése tette lehetővé, hogy olyan könyvek is megjelenhessenek, és sikeresek legyenek, mint A futball faktor.
King huligánjai azonban bosszút állnak a rendszeren (legalábbis megpróbálnak), dacolnak az egyre kifizethetetlenebb jegyárakkal, kicselezik a kamerákat, és a stadionon kívül, a meccs előtt vagy után keresik a balhét. A futball gyakorlatilag nem játszik szerepet a könyvben: egyetlen játékost - a legendás Peter Osgoodot - nevez meg, de őt is csak egy induló kapcsán, a meccsek történéseit elhallgatja, az eredmények lényegtelenek. "Az ostoba balfaszok, akik amiatt nyavalyognak, hogy a szurkolók egymást gyepálják, kurvára nincsenek képben. Minket csak a másik csapat kemény magja érdekel, bennünket más nem hoz tűzbe." A huligánok azt vallják, hogy ők képviselik igazán a klubot, játékosok és edzők mehetnek, ők maradnak. Odateszik magukat, mert "ők a Chelsea".
A "normális" szurkolók, a "műsorfüzetes, méregdrága mezben feszítő köcsögök" nem számítanak. Az igazi ellenség a rendőrség és a kamerák mellett a média, amit nem érdekel semmi más, csak a címlapsztori, amiért hajlandó bármilyen kis verekedést felnagyítani, a huligánokat csak csürhének állítja be, és nem hajlandó körülnézni a stadionok környékén, ahol a valódi csaták zajlanak. King ezügyben egyértelműen fogalmaz későbbi cikkeiben is: "Az igazság az, hogy az úgynevezett futballhuliganizmust jelentősen eltúlozzák. Kisebb incidenseket elkapnak, és nagy sztorikat csinálnak belőlük. A külföldre kiránduló részeg angol szurkolókról szóló mesék jól jönnek a gőzt kieregető politikusoknak és a jobb-, valamint a baloldalon egyaránt felbukkanó publicistáknak, hogy az előítéleteiket igazolhassák."
Magyarországon a regény csak az abból készült 2004-es film után lett ismert.
John KING, A futball faktor, Kalligram, Pozsony, 2005.
Utolsó kommentek