Induljunk a száraz tényektől! Ha a magyar U21-es csapat megnyeri az utolsó két EB-selejtezőjét, utcahosszal nyeri csoportját, a szövetség foglalhatja a Dániába szóló jegyeket, mi pedig fél szemmel már Londonra figyeltünk volna. Az eredmény egyetlen szerzett pont a lehetséges hatból, egy elmulasztott nagy lehetőség és a hosszú idő óta legeredményesebb válogatottunk szomorkás búcsúja ettől a korosztálytól.
Igazságtalan lenne össztüzet zúdítani a fiatalokra, nem is ez a célunk, és ha jobban megnézzük, közel sem vallottak szégyent. Egyiptom óta kiemelt figyelem övezi az utánpótlás válogatottak szereplését, ami együtt jár az elvárások növekedésével is. Ezzel nincs baj, sőt jó érzés, hogy végre nem úgy állunk egy sorozathoz, jó nekünk a harmadik hely, csak ne kapjunk ki a mögénk sorolt együttesektől, meg a legjobbal szemben ússzuk meg négy alatt.
Ezen a szinten a különbségek jóval kisebbek a csapatok között és többnyire nem is azok vannak ott, akiket a felnőtt tornák végjátékában láthatunk. A csoportgyőztes Wales - ízlelgessük ezt a megállapítást néhány másodpercig - például hazai pályán simán elintézte Róth Antal - akkor még Wilco van Buuren - csapatát, ennek ellenére székesfehérvári sikerük a meglepetés kategóriába tartozott. Ők is elismerték, hogy nem sikerült volna jó adag szerencse nélkül. A mieink szenvedtek, olyankor pedig Fortuna ritkán nyújt segítő kezet. Mindent elmond, hogy hazai pályán a kapusunk, a sokra hivatott Gulácsi magaslott ki a mezőnyből. Ezzel odalett a Boszniában megszerzett lépéselőny, az utolsó kör előtt jöhetett a számolgatás. Még a győzelem sem biztosított volna semmit, hiszen az Olaszország-Wales megfelelő eredménye könnyen mindkét együttest továbbjuttathatta volna.
Ez az 1-0 érdekes módon be is jött, nekünk azonban már ezzel sem kellett foglalkoznunk, ugyanis az idegenbeli siker után itthon nem sikerül megverni Boszniát, ez pedig a csoport harmadik helyét eredményezte. Már az is nagy szó, hogy végre esélyesként beszéltek rólunk - pontosabban inkább mi magunkról. De a vége az lett, amit felnőtt szinten megszokhattunk. A kalapszámnak megfelelő, vagy annál rosszabb eredmény.
Ne legyünk elégedetlenek, hiszen ez a csapat a következő években jó néhány játékost adhat a nagyválogatottban, sőt adott már most is, hiszen a bosnyákok elleni Gulácsi - Szokol, Korcsmár, Pintér, Kádár - Vass, Gyömbér, Varga, Szakály - Lencse, Futács összetételű csapat messze van a legerősebbtől. Korábban már utaltunk arra hogy Egervári Sándor talán feleslegesen vitte magával Komant Londonba. Az egy felkészülési meccs volt, az pedig már az EB-selejtező, ahol érthető módon a nagyválogatott élvez prioritást. Mégiscsak ez a korosztályos együttesek fő célja, mármint hogy kineveljék azokat, akik a felnőtt csapatot kijuttatják a világversenyekre. Ettől persze messze vagyunk, de Koman megtette az első lépést azzal, hogy sorsdöntő gólt szerzett Moldova ellen. És nem csak ő volt az egyetlen... Lipták, Lázár és Elek is pályára lépett, ha ehhez hozzávesszük a sérülteket, láthatjuk, hogy Róth Antalnak a fél csapatát nélkülöznie kellett.
Száz szónak is egy a vége, búslakodjunk picit, hogy fiaink nem lesznek ott az EB-n, még jobban amiatt, hogy az olimpián sem, de tekintsünk előre és bizakodjunk abban, hogy Gulácsi, Varga, Koman vagy Németh Krisztián egy felnőtt világeseményen kárpótolnak minket. Ehhez persze az kell, hogy minél többet játszanak, és vezéregyéniséggé váljanak saját csapatukban, legyen az a Sampdoria, az Olympiakos, vagy akár a Videoton, ahelyett, hogy a pénzt választják, mint tette azt a válogatottságot a legjobb éveiben már másodszor lemondó Huszti. Annál is inkább fontos, hogy ebből a csapatból kialakuljon a következő évek csapatának gerince, mert nem sokan jönnek majd utánuk. Felnő ez a generáció és kész, szűkebb esztendők jönnek. De ne legyen igazam.
Utolsó kommentek