Jabulani

Reméljük.

A 2006-os döntő résztvevői már otthon nyalogatják sebeiket, a 2002-es főszereplők még a porondon, sőt nem is tűnnek olyannak, akik nem akarják megvárni az utolsó hetet. A következő körben már össze is jöhet a német-argentín, ehhez persze még le kell gyűrni Mexikót. Ha sikerül, jöhet az igazi erőpróba. Ha a németek úgy támadnak, mint ma délután, a Demichelis-szel felálló védelem gondban lehet, persze ott a németeknek sokkal többet fognak a védekezéssel foglalkozni mint most. De hagyjuk is, előbb meg kell verni Mexikót.

És hogy a címre is visszautaljunk: egy kis olvasmány a félidőre, M1-es szakértők helyett. Lapozás után Mészáros Sándor írása.

„Ezeknek a tapló argentinoknak fogok majd szurkolni.” Kis túlzással: meglepett a saját elhatározásom. Mintha még önmagamra is megsértődtem volna, miért épp ezeknek a taplóknak drukkolok, amikor… Pedig a taplózás már kifinomult változat, sokkal durvábbakat gondoltam róluk, bár az argentin focisták a taplóságot alapból hozzák: elég csak arra a máris világhírű fotóra gondolni, amelyen Maradona lazán benyúl abba a csinos öltönynadrágjába, hogy egy kicsit megigazítsa tökeit; plusz a hamisíthatatlan eleganciája, akár egy szabadnapos drogbáró és egy hajdúhadházi malackereskedő ötvözete. Vagy ahogy Gabriel Heinze nevet! Akár ha egy farkas vigyorogna. Tévez arcához pedig illetlenség hasonlatot keresni. Ám ellenérzéseim és kifogásaim nem esztétikaiak voltak, hanem… Milyenek is? Na, vegyünk egy mély lélegzetet! Sérelmiek. Ugye, a 1978-as VB-meccs, a híres argentin-magyar, akkor jó hazafiként rendesen megsértődtem rájuk. Ami persze jogos volt, az elszenvedett igazságtalanság miatti sérelem mindig jogos, de harminckét évig haragudni rájuk, és végig taplózni mégiscsak butaság. Rendes, magyari butaság. Becézzük így.
 

Elfészkelődni egy vereségben, és innen eredtetni szinte mindent… - nevetséges. Dac, sérelem, liftezés a harag és az utálat között. „Harminckét évig nem lehet haragudni! Az már majdnem egy rendes élet…” „Ja, tényleg. Egy kicsit sok. De mindenképpen aránytalan.”

Az argentin taplózást sikerült átörökítenem. Hafi mondja - aki nemcsak jobban ért nálam a focihoz, hanem még mindent is tud róla, és akivel igazán szeretek meccset nézni -, hogy: „ezek az argentin bekkek tahók. Samuelt is csak az alázta meg a Realban, aki éppen arra járt, igaz, az Interben viszont a legjobb idénye volt. Burdisso fiam pedig egy suttyó, ehhez képest egész jó az ütemérzéke. A jó Demichelisben mindig benne van a hiba. Heinze viszont egyszerűen nevetséges, hogy Zanetti helyén játszhat… Egy Zanettit kihagyni bűn, érted, vagyis hiba?!” Bólogattam, mint egy gaz áruló. Sokára derült ki, hogy valójában ő is az argentinoknak szurkol. Mert szerinte ők a legjobbak - mindent összevetve.

„Ha a magyar beképzeltséghez hozzáadod a szerbek gőgjét, akkor kijön az argentinok büszke magabiztossága. Ez látszik az arcukon. Csak ebben az a vicc, hogy van mire büszkének lenniük.”

„Messiről áradozni giccs” - írja a barátom. Épp idejében jött a figyelmezetés, mielőtt áradozni kezdtem volna, hiszen - hogy előjöjjek a farbával! - Messi miatt szurkolok az argentinoknak, ami ugyan nem a teljes igazság, de legalábbis a fele. Tehát a figyelmeztetés jogos, de mint értékítélet kínos. Mert kiről nem giccs áradozni?? Peléről? Maradonáról, vagy, Uram bocsá', Varga Zoliról? Másrészt, direkt emiatt ignorálni Messit - mivel mások giccsesen áradoznak - afféle hiba, mint Cambiassót vagy Zanettit kihagyni az argentin válogatottból. Azt mondani viszont, hogy Törőcsik vagy Gera jobb Messinél - nos, ez minimum nettó magyar butaság. Lehet nem-szeretni az ő játékát, de a nagyságrendjét és ezáltal a különbségtételt elvéteni azért übüség, mert akkor rendre az derül ki, hogy a világ hülye. Bedőlünk úgymond Messinek, miközben ők nem veszik észre a mi jó Geránkat (ettől még szívünkhöz ő és Törőcsik is közel áll). Ám azt állítani, hogy Messinek csak egy, azaz egyetlen csele lenne, csupán azt kurva gyorsan csinálja - khm, ilyenkor felállok a fotelből. Mi az, hogy egy csel?! Ha lassan csinálja, akkor már nem ugyanaz a csel. Tehát akkor legalább kettő van neki, ennek a gimnazista képű Messinek. Ehhez az elvi különbséghez ragaszkodom.

Borges híres jelzői. A vak mester feltehetően talált volna jelzőt Messire, ha megéri hajasan vagy kopaszon, de bizonyára nem érdekelte volna. Túl argentinnak és túl alacsony dolognak gondolhatta a focit. Bár a tangóért rajongott - ebben viszont igaza volt.

Messi, Tévez, Higuaín, Kun Agüéro, Diego Milito, Di María! Öt világklasszis csatára csak az Aranycsapatnak volt. Évszázadonként tehát kettő.

Maradona. Most kihagynám „az isteni Diego” jelzős szerkezetet. Nincs szakértő, Pelétől, Platinin át Van Gaalig és az utolsó bloggerig, aki nem bírálná, kritizálná, fikázná és ócsárolná őt mint szövetségi kapitányt. Hogy miatta nem nyerik meg a vébét. Talán igazuk is van, hiszen nincs szurkoló, aki ne lenne a legjobb szövetségi kapitány is egyben. És valóban, Maradona őrült döntéseket hozott: például, hogy csak egyet említsek, kihagyta a csapatból Cambiassót, a világ egyik legjobb védekező középpályását. Ezt még Hafival mi sem nyeltük le szó nélkül, pedig - ne szerénykedjünk! - otthon a fotelben a világ legremekebb szövetségi kapitányai vagyunk. Ám, azt gyanítom, hogy az argentin játékosok jobban hisznek Maradonának, mint nekünk. Nem egészen értem, miért, de azért kapisgálom...

Giccs. Maradona minden pályáról lejövő játékosát megöleli és megcsókolja. Mintha a fiai volnának. Túlzás, elviselhetetlenül teátrális, már-már paródia. A legszívesebben elfordulnék, mégis meghatódva nézem ezt az iszonyú giccset.