Lejátszotta első - és egyetlen - felkészülési mérkőzését Egervári Sándor válogatottja. Komolyabb elemzésbe nem is bocsátkoznánk, mert felesleges. A csapat vereséget szenvedett, de a hollandok vébé-főpróbájával ellentétben, nem vallott szégyent. Sem lefelé, sem felfelé nem lógott ki senki, még a gólszerzésünk is megérdemelt (persze más szituációból jobb lett volna), de az ellenfél egy olyan egyéni teljesítménnyel jobb volt, amire nekünk is szükségünk lenne, ha mosoly vagy legyintés nélkül akarunk beszélni egy világversenyre történő kijutásról, legalább meccsenként egyre. Egy Gerában, egy Dzsudzsákban, vagy később akár egy Komanban is benne lehetnek ilyen villanások, de arra lenne szükség, hogy minden alkalommal legalább két-három játékos kimagaslót alkosson. Sajnos attól messze vagyunk, hogy elég legyen, ha mindenki hozza a közepes formáját. A svédeknél, a portugáloknál, vagy éppen az angoloknál elég lehet, nálunk sajnos még nem.
De vissza az elejére! A kapitánykérdésbe túl hosszan már nem mennénk bele, nálam Egervári sem szakmailag sem emberileg nincs az első háromban, de még így is a magyar mezőny jobbik feléhaz tartozik. Hát igen, magyar mezőny! Koeman menesztése már Kisteleki visszavonulásakor borítékolható volt. Olyan ez, mint amikor az új kormányok főosztályvezetői szint fölött mindenkit kitakarítanak. Ezesetben speciel a kapitányt is. Egyrészt jogos igény, hogy hazai edző irányítsa a nemzeti csapatot, másrészt csak egy jó ürügy volt. Sem a magas fizetés nem állja meg a helyét, sem a nyelvi tényező, sőt az kicsit nevetséges is. Koemannak már csak azért is menni kellett, mert a 4-2-3-1-es játékrendszert favorizálta, és rengeteg "szakértő" szerint az egycsatáros játék számlájára írható az eredménytelenség. Először is ez elég közel áll a 4-3-3-hoz, másrészt tőlünk sokkal előrébb tartó csapatoknak tökéletesen megfelel, nekik sem azért jó, mert utálnak gólt lőni, hanem ez az elmúlt évek trendje, a foci ugyanis változik. Az Aranycsapat öt csatárral állt fel, de gondoljunk csak a kilencvenes évekre, amikor a legtöbb edző söprögetőt játszatott a kapus és a védők között. Ennek ellenére egy mai ifista talán már nem is tudja, mi ez a poszt. És akkor a legfontosabbról még nem is beszéltünk, hogy ugyebár ez a felállás feküdt legjobban a magyar csapatnak. Az egycsatáros játék, amibe Dzsudzsák és Huszti, esetleg Hajnal be tud segíteni. Nem arról van szó, hogy a Kárpát-medence Janckerét, a nemzet Sanyiját sírnánk vissza, de a Gerátlanított csapat játéka életképes volt ebben a felfogásban. Zoli visszatérésének természetesen örülünk, de ezzel nem oldódnak meg egy csapásra a gondok. Úgy néz ki, a 4-4-2-ben ő lesz a második számú csatár, pontosabban az árnyékék. Kétségtelen, hogy támadó középpályások tekintetében állunk a legjobban, ő is ide sorolható, ez a játékrendszer azonban egy vérbeli lesipuskás befejezőcsatárt igényelne, egy olyan Inzaghi félét, vagy hogy ne rugaszkodjunk el a valóságtól, legyen mondjuk Horváth Feri. Sem Rudolf, sem Priskin nem ilyen, és amíg Gerának egyszerre kell csatárt és önmaga árnyékat játszani, ne sok jóra számítsunk.
Még egy megjegyzés, ami az elején kimaradt: oltári baromság volt Koman szerepeltetése akkor, amikor a korosztályos válogatott az olimpiai részvételért harcol, különösen úgy, hogy nyilvánvaló volt, végig sem fogja játszani a meccset. Szerencsére a fiatalok nyertek Boszniában, de ha nem így alakul, Egervári elég hamar belőhette volna az első öngólt.
Utolsó kommentek